- Megjelenés:
Összeakadtak egymással az LMBTQ-mozgalmárok és a muszlimok, a „meccs szervezője” ráadásul egy tanár volt – ennek előbb-utóbb rossz vége lesz
Ezt a konfliktust ugyanis nem lehet megoldani emberi jogok és pénzek osztogatásával, egyenlősítéssel és felszabadítással.
Kanadában kiakadt egy tanár, amiért a muszlim diákok nem vettek részt az iskolai Pride-on – írtuk a minap.
Az történt ugyanis, hogy Albertában muszlim diákokat részesítettek megrovásban egy osztályban, amiért kihagyták a Pride-eseményeket. A Londonderry School tanára azzal próbálta büntetni a diákokat, hogy megjegyezte, osztálytársaik megjelentek miattuk a ramadán alatt. A tanár szerint a dolog kétirányú: „Ha azt akarod, hogy tiszteljenek azért, aki vagy, ha nem akarod, hogy előítéletesek legyenek veled szemben a vallásod, bőrszíned, akármid miatt, akkor jobb, ha visszaadsz az embereknek, akik különböznek tőled. Ez így működik. Ez egy csere.” Hozzátette: „Kanada nem ebben hisz. A szabadságban hiszünk. Abban hiszünk, hogy az emberek összeházasodhatnak bárkivel, akivel akarnak. Ez van a törvényben – és ha úgy gondolod, hogy nem ennek kéne lennie a törvénynek, akkor nem lehetsz kanadai.”
Jamal Osman, az edmontoni mecset közösségének alelnöke azzal kommentálta az ügyet: a tanár szerint ha más véleményen vagy, akkor az nem kanadai dolog. De a „sokszínűség és befogadás nem azt jelenti, hogy csak egyféleképpen gondolkodunk.” A kanadai muszlimok nemzeti tanácsának közleménye szerint a dolog „mélyen aggasztó”, a tanár viselkedése meg „mélyen iszlamofób”.
A kortárs progresszív liberális érvelés szerint az elfogadásnak kölcsönösnek kell lennie, és pont. Az nem izgatja őket, hogy a muszlim diákok valószínűleg nem kérték, hogy másoknak is kötelező legyen részt venniük a ramadánjukon, ez a kanadai rezsim ötlete volt. Nem látnak a kölcsönös elfogadásban tartalmi elemeket, pontosabban egy fontos tartalom van, hogy toleránsnak kell lenned, és mint látjuk, a passzív tolerancia nem elég. Nem elég, hogy a muszlimok megtarthatják a ramadánt, és ezt mindenki más tiszteletben tartja, az LMBTQ-mozgalom meg a Pride-ot, és azt is mindenki tiszteletben tartja.
A tolerancia egyre inkább kötelező részvételi tolerancia, a részvétel pedig ugye az egyetértés szimbóluma. Azaz nem elég megérteni és elfogadni, kötelező az egyetértés. Aki ugyanis csak passzívan eltűr, elvisel, az valójában elnyom, mivel nem tesz aktívan az elnyomás ellen. (Gondolom, így gondolhatják.)
Azaz a progresszív gondolatmenet szerint itt pusztán összeadódnak mindenki emberi jogai, egyre szélesedik a keretrendszer, amelynek egyetlen lényeges tartalma a tolerálás.
De a muszlim diákoknak a vallása és erkölcsi meggyőződése ellenkezik az LMBTQ-ideológiával, azaz a Pride-on való részvétellel is. Vajon tolerálja-e a muszlimokat és vallásukat az a rezsim, amelyik nem pusztán azt várja el, hogy tűrjék el a Pride-ot, hanem kötelezi őket a részvételre? Maguk a muszlimok szerint láthatóan nem, ez ugyanis „iszlamofóbia”. Az LMBTQ-mozgalom és a progresszívek számára viszont a muszlimok homofóbok.
Nem úgy tűnik, mintha lenne középút. A vitában alapvetően a muszlimoknak van igaza, ők azok, akik konzisztensek.
Mindezek mögött az áll, hogy a kortárs progresszió alattomosan összecsúsztatja a megértést és az egyetértést, az elfogadást és az azonosulást. Olyan ez, mintha a muszlimoknak és a zsidóknak, meg persze az ateistáknak kötelező lenne megünnepelni a karácsonyt és a húsvétot, a keresztényeknek és a zsidóknak (meg az ateistáknak) a ramadánt, a magyaroknak Trianont, és hát még kitalálhatnánk pár példát.
Az egész kanadai esetben megmutatkozik a kortárs liberális progresszió egyik nagy hazugsága, miszerint ő csak keretrendszer akar lenni, amiben mindenki azt csinál, amit akar. Merthogy nem csinál azt, amit akar; kötelező a részvétel a „kisebbségek” ünnepein. Akkor is, ha az állítólagos többség meggyőződésével mondjuk ellenkezik, hogy részt vegyen azokon. Ilyenkor elintézik azzal, hogy ez „elnyomás”. De nagyobb a baj, amikor a különféle kisebbségek álláspontjairól, életmódjairól derül ki, hogy „részvételi szinten” összeegyeztethetetlenek egymással. Pedig a progresszívek úgy szeretnék látni, hogy a „kisebbségek” összefognak! Csak el kell fogadniuk egymást, és ezt demonstrálni az egymás ünnepein való részvétellel!
Tekintve azonban, hogy az iszlám és az LMBTQ-ideológia kizárja egymást, ezért a muszlim közösségek és az LMBTQ-mozgalom csak eléldegélni tud egymás mellett, nem zavarva egymás köreit, a modus vivendi alapján. Egymást ünnepelniük azonban abszurd volna. És mindez igaz még a zsidókra is, meg a keresztényekre. Sőt, a három vallás ünnepei még jobban megférnek egymással, mint bármelyik a Pride-dal.
A kisebbségek koalíciója ebből fakadóan hazugság.
A progresszió nem csak egy emberi jogi keretrendszert kínál, hanem egy kötelezően elfogadandó tartalmat, és ha ezt nem fogadják el az általa ünnepelt kisebbségek, akkor kognitív disszonanciába kerül, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Szerinte ugyanis a tolerancia (az aktív tolerancia) a legmagasabb erkölcsi és életmód-érték, egyes kisebbségek, például az összes vallás szerint viszont ennél vannak nagyobb értékek, fontosabb és magasabb rendű szempontok.
Az ilyen összeegyeztethetőségi konfliktusok azonban még az LMBTQ-mozgalmon belül is jelentkeznek. Az LMBTQ-mozgalom úgy prezentálja magát mint értékközösséget, holott az csak egy legkisebb közös többszörösön alapuló érdekkoalíció.
1970-ben a következő történet szerepelt az Our Bodies, Ourselves (A mi testünk, mi magunk) című, Szentírásként tisztelt feminista kötetben: „Amikor partnerem elkezdte a nemi átváltozását (gender transition), leszbikus identitásom központi jelentőségű volt az életemben és az önfelfogásomban már egy évtizede, és nem tudtam, hogy az átváltozása mivé tesz engem. Egyesek azt mondták nekem, hogy továbbra is »nyilvánvalóan« leszbikus vagyok, de másoknak épp az volt nyilvánvaló, hogy heteroszexuális lettem vagy biszexuális. Számomra egyáltalán nem volt nyilvánvaló semmi, és sokáig küzdöttem magammal. Most egy transznemű férfi partnere voltam, miközben leszbikus voltam, és belenyugodtam, hogy nincs neve annak, aminek magamat gondolom. A queerek és transzok családja tagjának gondolom magam.”
Azaz ha egy leszbikus pár egyik tagja transzneművé válik, akkor a másiknak nincs választása, esetleg saját identitása ellenére is heteró lesz. Vagy-vagy. Nincs középút. És ezt a konfliktust nem lehet megoldani emberi jogok és pénzek osztogatásával, egyenlősítéssel és felszabadítással. Ez egy vagy-vagy egzisztenciális konfliktus. Nincs eszköze a progressziónak, hogy feloldja. Igazából senkinek nincs.
A progresszió nem keretrendszer, hanem kötelezően elfogadandó tartalom, és ha te csak passzíve fogadod el, hogy mások máshogy élnek, nem támogatod őket ebben aktíve, mivel esetleg ellentétes a meggyőződéseddel, akkor kiestél a toleranciára érdemesek táborából. Ez a tolerancia intoleranciája.
De persze a progresszió ezzel a belső feszültséggel nem hajlandó mit kezdeni – akkor ugyanis összeomlana a kisebbségek koalíciójára való építkezés, meg az egész álmodozás.